Reményteli kezdetek

Vihar előtti csend leple fedte le Floaroma várost, amikor is a szellő lágyan elkezdett fújni, ezzel megmozgatva a fák lombjait, és a gyönyörű színekben pompázó virágokat, amiről ez a kis város híres volt Sinnoh régióban. Az utcák üresek voltak. Mindenki bemenekült a közelgő vihar elől. A nap is kezdett nyugovóra térni. Floaroma város határánál egy kis ház állt, ami a többinél is szebb volt. A ház igazándiból egyszerű volt. Fehér falak, piros tetőcserepek, és szintén fehér, bár kicsit roskadozó veranda, aminek a jobb oldalán egy magányos karosszék foglalt helyet, amit a lágy szellő hintáztatott. A szél egyre erősebben kezdett fújni, ezzel erősebben mozgatva a széket. A veranda lépcsője egy kis ösvényhez vezetett, amin haladva elérhettünk a hátsókertbe. Az ember azt hinné, hogy ez is csak egy átlagos kert, de a hátsókert gyönyörű titkokat rejtett. Floaroma város legszebb kertjét találhattuk meg itt. Az egész kert telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal, amik a szivárvány színeiben tündököltek. A kert végében egy világoskékre festett szaletli foglalt helyet. A kert közepén pedig egy nagy kerti tó helyezkedett el, amiben Goldeen-ek és Finneon-ok úszkáltak. Ők is érezték a vihar közeledését, ezért a tó aljára úsztak. A házban nem égtek a lámpák, pedig már kezdett sötétedni. Úgy tűnt, mintha üres lenne a ház, de a látszat csalt. Az egyik emeleti szobában egy kisfiú bámult ki az ablakon, a közelgő viharfelhőket nézve. Szomorú tekintete az ablakon tükröződött, és csak szótlanul ült a párkányban. Egy díszes szalagot szorongatott a kezében, és a gondolataiban elmerülve nézett tovább a távolba. A vihar egyre csak közeledett. A szél még erősebben kezdett el fújni, és a villámok fénye bevilágított a kis ház ablakain, ezzel megvilágítva a kisfiú arcát. A fiúcska szeme zöld volt, arca sápadt, haja pedig sötétbarna, már-már fekete színű . A hatalmas fény és a dörgések közötti idő egyre csak csökkent, ami azt jelentette, hogy a vihar egyre közelebb ér a városhoz. A fiú még mindig mereven figyelte a tájat, amikor elővette a bal kezében szorongatott szalagot. Maga a szalag kék és fehér színű volt, közepén pedig egy arany színű érme, amin egy díszes kis korona ékeskedett. Úgy tűnt, hogy ez a szalag nagyon fontos volt számára, és értékes emlékeket fűzött hozzá. Miközben a szalagot nézte, szép emlékeit idézte fel, és egy pillanatra elmosolyodott, s ekkor egy könnycsepp gördült le a sápadt arcocskáján egyenesen a szalagra. A vihar már a város felett volt, amikor a nagy csendet egy hatalmas mennydörgés törte meg, és az eső elkezdett szakadni. Ezzel párhuzamosan a kisfiú sírni kezdett. Arcán a könnyek úgy gördültek le, mint az ablakon az esőcseppek, akik heves csatát vívtak, hogy melyikük ér le előbb.

Eközben a városban

A belváros teljesen kihalt volt, akár csak a külváros. Hatalmas csend honolt mindenütt, amikor a távolban egy mentőautó tűnt fel. Szirénája megtörte a nyugalmat, s lámpái bevilágították az utat. Az autóban 4 személy volt: a sofőr, egy mentő orvos, egy nő, aki a hordágyon feküdt, és mellette egy férfi, aki valószínűleg a nő egyik hozzátartozója lehetett.
- Nyugalom Drágám, minden rendben lesz! - mondta a férfi a hölgynek, de látszólag inkább ő szorult megnyugtatásra.
A nő csak egy halovány mosollyal válaszolt a férfi nyugtató szavaira. Arca kedves volt, de tele volt aggodalommal. Óriás kék szemei szépen csillogtak, de tele voltak fájdalommal. Látszott rajta, hogy gyenge volt, de még is erőt vett és megfogta a férfi kezét, ezzel kicsit megnyugtatva őt. De a nyugalom nem tartott sokáig. A férfi idegességében babrálni kezdte a nő hosszú hullámos szőke fürtjeit, s közben mosolygott, hogy elrejtse aggodalmát. Az autó hirtelen megállt. A férfi kinézett az ablakon, és látta, hogy megérkeztek a városi kórházba. Gyorsan bevitték a nőt, és az intenzív osztályra szállították. A férfi követni akarta, de egy ápoló nő az útját állta.
- Uram, ide nem mehet be csak úgy! Ez az intenzív osztály...
- De...de... - szakította félbe a nővért a férfi- ő a feleségem, tudnom kell, hogy jól van-e.
- Nyugodjon meg uram. Minden rendben lesz, de ide akkor sem mehet be. Kérem foglaljon helyet a váróban, és igyon egy csésze nyugtató teát.
A férfi leült a váróterembe, de nem bírt magával. Kezeit morzsolni kezdte, és lábaival dobolni kezdett a padlón. Nagy csönd lett úrrá a váróteremben. A férfi aggódva figyelte, hogy a sok orvos és nővér sorba megy be az intenzív osztály termébe. A gondolataiban elmerülve mereven bámulta a földet, amikor egy pár fehér cipőt vett észre maga előtt. Lassan felnézett, felmérve, hogy vajon ki lehet az. Egy jóvágású fiatalembert pillantott meg maga előtt. A doktor megigazította a szemüvegét, majd barátságosan kezet nyújtott a férfinak.
- Jó estét Uram! A nevem Dr. Hopes, én vagyok a felesége orvosa.
- Jó estét doktor úr! Én Mr. Bright vagyok, Noah Bright. Kérem, mondja meg, hogy van a feleségem?
- Attól tartok nem szolgálhatok túl jó hírekkel.. a felesége egy súlyos betegségben szenved, amit mindenki elől eltitkolt. Sajnos a Mrs. Bright a betegség végső stádiumába van, így nem sokat tudunk már érte tenni, de mindent megteszünk, ami tőlünk telik.
Noah szemei kikerekedtek, szája tátva maradt, arca elsápadt, és csak bámult maga elé. Nagyon váratlanul érte őt a dolog.
~ Nem... ez nem lehet... de hát... miért nem mondta el nekem? Talán még időben tudtunk volna segíteni rajta... mi lesz velünk nélküle? A kisfiunk nem fogja tudni elviselni a hiányát... és én sem. Nem... még nem mehet el...~ Ezek a gondolatok futottak át Noah fejében.
A doktor látta, hogy Mr. Bright teljesen összeomlott. Kezét a vállára helyezte, és így szólt.
- Kérem Mr. Bright, ne adja fel a reményt. Ahogyan ígértem, mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik.
De Noah-ra nem hatottak Dr. Hopes nyugtató szavai. Teljesen figyelmen kívül hagyta az egész világot, és csak a feleségére tudott gondolni.
~ Flora, nem hagyhatsz itt minket.. hiszen itt van még a 8 éves fiunk, akit fel kell nevelnünk.. együtt! ~
Látszólag Noah-nak még nem sikerült feldolgozni a történteket. És még mindig mereven nézte a falat, s gondolatiba merülve összerogyott, és a székre ült, de még mindig semmi reakciója nem volt. Nem is szólt semmit a doktorhoz, csak nézett ki a fejéből, mintha egy üres térben lebegne.
A doktor még egyszer a vállára tette a kezét, és rámosolygott Noah-ra. Látszott, hogy ez a mosoly nem igazi mosoly, csak egy álca, hogy elrejtse az igazságot. A doktor tudta, hogy Mrs. Bright-nak nincs már sok ideje hátra. Percek... esetleg órák.. maximum pár nap. De mégsem közölte az igazságot Noah-val. Látta, hogy a hír hallatán teljesen összeomolt. Tartania kellett benne a lelket, így csak egy dolgot adhatott neki, a reményt. Majd ezek után visszament az intenzív osztályra.
Fél óra múlva az orvos újra kijött. Látta, hogy Noah még mindig ott ül a váróban, és ugyan abban a pózban, ahogy ott hagyta őt. Lassan oda sétált, s egy ideig még nézte Noah-t, majd így szólt.
- Mr. Brights! - ekkor megcsuklott a hangja.
Noah felnézett az orvosra. Tekintete üres volt, s arca még az eddiginél is sápadtabb. A doktor összeszedte minden erejét, és közölte vele a hírt.
- Uram.. sajnálom, de … a felesége elhunyt.
Noahba akár csak egy villám, úgy csapott a szívszorító fájdalom. A hatalmas csendet vízcsepegés törte meg. Noah szemeiből apró könnycseppek bújtak elő, amik a kórház fehér padlóján koppantak.

6 évvel később...

Ian kicsit elmerengett a múlton, miközben a plafont bámulta. Eszébe jutott az a bizonyos nap, ami után soha többé nem látta édesanyját. Kezében még mindig ott lapult a szalag, de most még használtabb, és kopottabb volt. Ian mindig magánál tartotta, hiszen ez volt elhunyt édes anyja kedvenc, és legszebb szalagja. Azóta már hat év eltelt, és Ian holnap tölti be a 14. életévét, ami azt jelentette, hogy megkapja élete első pokemonját, aki élete végéig hű társa lesz, és elkezdheti kalandos utazását a pokemonok csodálatos világában. Ian rendkívül izgatott volt. Mint ahogyan más trénereknek, neki is voltak álmai, céljai. Legfőbb célja az volt, hogy csúcskoordinátor legyen. Édesanyja legfőbb célja is ez volt, de sosem sikerült elérni az álmát, mert felhagyott a Contestekkel és a szalagok gyűjtögetésével. Kevés időt töltött koordinátorként, de akkor viszont a csúcson volt. A Contestek után egy másik hobbijának szentelte életét, a növényeknek. Nap mint nap órákon át gondozta a hátsó kertet, amiből mára Floaroma város legszebb kertje lett. Minden reggel már korán felkelt, hogy lássa a nap felkeltét. Kiült a szaletli alá, s csodálta a harmatos virágait, amiket a felkelő nap fénye megvilágított, és a kert gyönyörű színekben pompázott. Imádta belélegezni a reggeli friss levegőt, ami tele volt finomabbnál finomabb illatokkal, hála a meseszép illatos virágainak. Ez után bement a házba, és nekilátott az aznapi tennivalóinak. Első feladata az volt, hogy a családjának reggelit készítsen. Ian kedvence a reggeli volt. Édesanyja sokszor ágyba vitte neki a reggelit, ami legtöbbször tojás volt. Ian bármilyen formában szerette, legyen az rántotta, tükörtojás, vagy esetleg főtt tojás, és mellé pedig egy pohár frissen facsart vitamin bomba. Ian kedven itala volt, narancs, citrom és grapefruit lé keveréke. Ilyenkor Flora csendesen benyitott a szobába, látta, hogy a kisfia még alszik. Szerette meglepni Ian-t. Halkan szólítgatta:
~ Ian, Ian drágám, kelj fel! Hasadra süt a nap.~
Ian lassan kinyitott a szemét, s amit először megpillantott, az az édesanyja mosolya volt. Ez az egyetlen mosoly az egész napját bearanyozta, és reggeli után segített az anyukájának. Miután végeztek a benti munkával, kimentek a kertbe és ittak egy pohár jeges limonádét, majd nekiálltak a növények gondozásának. Flora kedvenc virága az Orchidea volt. Nem is csoda, hogy a gondozás során ezekre fektette a legnagyobb hangsúlyt.
~Hmm... az Orchidea.. ez a gyönyörű növény volt anya mindene.. persze rajtam, és apán kívül. Emlékszem.. a temetésén is mindenütt csak ezek a virágok voltak. Remélem anya büszke lenne rám, ha tudná, hogy a halála óta én gondozom a kertjét. Nem hagyom, hogy elvesszen az, amit oly nehezen hozott létre, és gondozott.~ Ian még mindig a régi emlékeit idézte fel magában, miközben a plafont bámulta. Merengését egy halk kopogás zavarta meg.
Noah halkan benyitott a szobába, úgy, hogy Ian még észre sem vette őt. A fiú teljesen átadta magát az emlékeinek és minden mást figyelmen kívül hagyott. Mozdulatlanul feküdt az ágyában, az éjjeliszekrényén pedig még fel volt kapcsolva a kis lámpája.
- Ian, hoztam neked egy pohár finom kakaót. Tudom, hogy nagyon szereted, így hát készítettem neked egy bögrével.- Noah közben kedvesen mosolygott gyermekére, majd letette a kakaót az éjjeli szekrényre.
Ian még egy kis ideig nézte a plafont, majd így szólt:
- Apa... szerinted anya büszke lenne rám, ha tudná, hogy én vigyázok a legnagyobb kincsére, a gyönyörű kertjére?- kérdezte kissé üveges tekintettel a fiú.
- Hát persze fiam. Édesanyád fentről figyel minket, és biztosan büszke rád.- válaszolt kedves hangon Noah. - De egyébként ez a kérdés, hogy jutott az eszedbe? Ismét rá gondoltál, igaz? Tudom milyen nehéz.. nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, de erősnek kell lennünk.
- Igen apa.. megint rá gondoltam. Felidéztem magamban a régi emlékeket, és... - itt kicsit megcsuklott Ian hangja- azt a bizonyos napot... tudod.. amikor.. megtörtént az a bizonyos dolog..- Ian szép zöld szemei könnybe lábadtak.
- Héj, ne sírj. Inkább örülnöd kéne, hisz holnap lesz a nagy nap, amikor megkapod életed első pokemonját.
Ian már is kicsit jobban érezte magát, és nagyon kíváncsi volt, hogy ki lesz a kezdő pokemonja. Tudta, hogy élete első pokemonját nem Rowan professzortól fogja megkapni, hanem magától az édesapjától. Rendkívül izgatott volt, és furdalta az oldalát a kíváncsiság. Az izgalom egy kis időre elfeledtette vele édesanyját, és elmosolyodott.
-Na, de most már ideje lefeküdnöd aludni. Idd meg a kakaót, aztán fogmosás, és végül irány az ágy- parancsolt rá édesapja, persze nem szigorúan.
- Igen is kapitány!- kiáltott fel Ian, majd szalutált édesapjának.
Édesapja szintén tisztelgett a kisfia előtt, majd megborzolta Ian haját, és rá moslyogott.
Miután Ian végzett a fogmosással lefeküdt aludni. Még egy kicsit elmerengett azon, hogy milyen pokemont fog kapni, és milyen lesz a nagy utazás. Gondolkodás közben nagyokat ásítozott, majd csendben elaludt.

 

Másnap reggel

A nap már jó ideje felkelt, s harmat leple fedte le az egész kertet. Ian ablaka nem volt rendesen becsukva, így a lágy reggeli szellő könnyedén kinyitott azt, és ez egész szobát elárasztotta virágillattal. Ian álmában megérezte az illatokat, és lassan nyitogatni kezdte a szemét. Valaki halkan benyitott a szobába. Ian egyre nyugtalanabb volt, és már teljesen kinyitotta a szemét. Oldalra nézett, és látta, hogy édesapja áll mellette, kezében pedig egy finom csokoládé mázas torta. Noah mellett két pokemon állt, egy Roserade, aki Flora pokemonja volt. Sorra nyerte vele a Contesteket, s visszavonulása után ő volt a kert őre. A másik pokemon pedig egy Poliwhirl volt. Noah egyetlen pokemonja, aki mindig segített Iannak gondozni Flora kertjét. Nagyon jó csapatot alkotott a kis ember és a két pokemon. Roserade kezében egy ajándék doboz volt. Maga a doboz zöld volt és kék-piros szalagokkal volt díszítve.
- Boldog születésnapot Fiam! Tessék itt a tortád. Fújd el a gyertyákat, és kívánj valamit.- Noah oda nyújtotta Ian-nek a torát.
Ian gyorsan kipattan az ágyból, a torta elé állt, majd remény teli szemekkel kívánt valamit.
~ Azt kívánom, hogy én legyek a legjobb koordinátor egész Sinnoh területén.~
Ian behunyta a szemét miközben kívánt, majd elfújta a gyertyát.
- Gratulálok kicsim, büszke vagyok rád! Szívből kívánom, hogy a kívánságod valóra váljon.- mondta apai büszkeséggel Noah. - Na, de ideje kinyitnod az ajándékodat. Roserade!
Roserade oda sétált Ianhez, és átnyújtotta neki az ajándék dobozt. A kis fiú nagyon izgatott volt, és elkezdte letépni a szalagokat az ajándék dobozról, közben azon gondolkodott, hogy vajon milyen pokemon lapul a dobozban. Óvatosan leemelte a doboz tetejét, majd a fedelet az ágyra helyezte. A dobozban egy poke labda volt, egy kapszulával és rajta egy pecséttel.
- Nyisd ki Ian! Remélem örülni fogsz annak, ami a labdában van.- mondta mosolyogva Noah.
Ian megfogta a labdát. Az öröm egész lényét átjárta, majd eldobta.
- Menj poke labda!- kiáltott fel izgatottságában.
A labda kinyílt, és rózsaszín szirmok törtek ki belőle, amik minden felé szálltak a szobában, végül egy kis virág jelent meg a szirmok között. A virág forogni és fényleni kezdett, majd rózsaszín porrá hullott szét. A szirmok és a csillám között egy zöld kis palánta tűnt fel. Gyámoltalanul állt a szoba közepén, és a körülötte lévő embereket és pokemonokat bámulta.
- Nahát... egy Budew!- kiáltott fel örömében Ian, majd oda ment a kis pokemonhoz és a karjaiba vette.
- Na fiam, mit szólsz hozzá?
- Szóhoz sem jutok.. - kapkodott levegő után Ian.- Nagyon örülök neki, köszönöm szépen apa.- Ian lette Budew-et az ágyra édesapjához rohant, majd átölelte.
Noah átölelte kisfiát, és egy büszkeséggel teli öröm könnyet hullajtott Ian vállára.
- Nincs mit fiam.- válaszolta halkan.- De van itt még valami.- majd Noah a zsebébe nyúlt, és egy másik pokemon labdát vett elő, de úgy, hogy gyermeke nem vette észre.
Ian nagy szemekkel nézte édesapja mozdulatait.
- De ahhoz, hogy ezt megmutassam ki kell mennünk a kertbe.
- Öhmm.. rendben apa.- válaszolt Ian, majd mind annyian kimentek a hátsókertbe.
Amíg kifelé sétáltak Ian fejében rengetek gondol merült fel, hogy vajon mi lehet édes apja másik ajándéka. Kisétáltak a hátsó teraszra, majd Noah átadta kisfiának a poke labdát.
- Tessék Ian, ment a tóhoz, és nyisd ki a pokemon labdát.
- Igen is kapitány!- tisztelgett édes apja előtt.- Budew gyerünk nyissuk ki a labdát.- a kis palánta örömmel követte gazdáját a kerti tóhoz.
- Poke labda nyílj ki!- mondta Ian, majd a víz fölé dobta a labdát.
A labdából egy Finneon ugrott ki, majd csobban a vízben a társai közé.
- Még egy pokemon?- csodálkozott Ian.- Wow apa, nagyon szépen köszönöm, te vagy a legjobb apa a világon.- Ian ismét édesapjához rohant és átölelte.
- Boldog vagyok, ha te is az vagy.- válaszolt örömteljesen Noah, majd karjaival átölelte fiát.- Budew-vel és Finneon-nal az oldalamon én leszek a legjobb koordinátor Sinnoh területén. Megszerezzük az összes szalagot, igaz srácok?
Budew és Finneon hatalmasat ugrottak örömükben, majd Budew Ian-hez ment és a karjaiba ugrott, amin Ian nagyon elmosolyodott.
- Na, de még ezer tenni valóm van, vissza srácok!- jelentette ki Ian, majd vissza hívta pokemonjait a labdáikba.

Később...

- Ian, össze pakoltad már a dolgaidat? - kiabál Noah.
- Igen apa, mindjárt kész vagyok. - válaszol a hang az emeletről.
Pár perc múlva Ian lement a földszintre, utoljára körbe pillantott a házba, egy nagyot sóhajtott, majd kiment a hátsókertbe, ahol már édesapja várta.
- Fiam, csak, hogy tudd nagyon büszke vagyok rád, és csak egy dolgot kérek tőled.. még pedig azt, hogy nagyon vigyázz magadra! Már csak te vagy nekem és..- Noah hangja itt egy kicsit megcsuklott, majd tovább folytatta.- nem szeretnélek téged is elveszíteni.
- Nyugi apa, vigyázni fogok magamra, és különben is velem lesz Budew és Finneon, akik majd megvédenek, ha valami baj van.- mosolygott Ian.- Viszont nekem is lenne egy kérésem.
- Ugyan mi?- Noah tudta, hogy miről van szó, de úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog.
- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz a kertre! Itt lesz veled Roserade és Poliwhirl, akik majd segítenek a kert gondozásában. Igaz srácok?
Roserade és Poliwhirl bólintottak egy nagyot. Noah pedig csak nevetett.
- Igen is kapitány, megígérem.- válaszolt boldogan a büszke apa. Ian végig nézett a kerten, majd beszippantotta a friss virág illatokkal teli levegőt, s kisétált a ház elé.
- Ne feled Ian, el kell menned Rowan professzorhoz, hogy oda adja neked a Poke Dex-edet, és a poke labdákat, és ő majd ellát egy pár hasznos tanáccsal.
- Rendben apa, már indulok is!- Ian édesapjához sietett, és megölelte.
- Vigyázz magadra kicsim!- szól aggódóan Noah gyermekéhez, majd búcsút vett tőle.
Ian elindult Sandgem város felé, ahol Rowan professzor laboratóriuma van. Utoljára végig nézett a kis családi házon, majd elindult két társával, hogy beteljesítse legnagyobb álmát, azt, hogy csúcs koordinátor legyen.